Gimnazista “kislány” volt, amikor egy ország megismerte nevét, hangját, a mosolyát. A kislányos mosoly most is ugyanaz, mint abban a bizonyos Ki Mit Tud-os évben, a hang azonban érettebb lett, a gondolatok még inkább.
Koncz Zsuzsa generációk bálványa volt és ma is az. Összetéveszthetetlen hangjával, visszafogott, egyedi előadásmódjával, komoly, tartalmas dalaival, verslemezeivel, elegáns megjelenésével műfajt teremtett. A magyar beatnemzedék kikerülhetetlen alakja. Bár a mai magyar médiumok egy ideje mellőzik őt, koncertjei a mai napig rendre telt házakkal mennek, aminél – ahogy ő mondja – nem is kell biztosabb visszaigazolás.
A Kossuth-díjas előadóművésszel Kónya Rita Veronika beszélgetett értékrendről, cenzúráról és külföldön szerzett tapasztalatokról.
Többször hallottalak már nyilatkozni arról, hogy te magad vagy a dalaid. Miről szólnak ezek a dalok?
– Többnyire olyasmikről, amelyek engem mint magánembert foglalkoztatnak. Beleértve a történeteket, amikről mesélnek, amelyek sokszor csak hétköznapi élethelyzetek. Egészen odáig, hogy egy történelmi helyzetet, mint például 1956, próbál meg feldolgozni, mint a Kárpáthyék lánya például. Ezek mind olyan kérdések, amelyek engem izgattak, arról nem beszélve, hogy nem véletlenül jelentkeztem annak idején a jogi egyetemre, merthogy kifejezetten nagyon érdekelt. A politika viszont annak idején egyáltalán nem. A politikát ab start elutasítottuk, az én generációm nem olvasott újságokat, maximum a sporthíreket, hogyha magyar újságról volt szó. De borzasztóan izgatott az a fajta szabályrendszer, hogy mi történik körülöttünk a világban, a hazánkban, a társadalomban, az, hogy milyen a kapcsolat az emberek között, ezek mind borzasztóan érdekeltek, mint magánembert is, már annak idején. Amikor mi összetalálkoztunk Bródy Jánossal, és kiderült, hogy ezeknek legalább egy részét dalban is meg lehet fogalmazni, akkor azt mondtam: ez az!. És miután énekelni nagyon szerettem, a zenét nagyon szerettem, az egész dolgot nagyon a magaménak éreztem, pár év után eldöntöttem, hogy rendben, akkor csináljuk ezt. Végül is úgy alakult, hogy az én magánérdeklődésemből születtek ezek a dalok, az egy isteni szerencse, hogy Bródy magánérdeklődése egy kicsit egybeesik az enyémmel.
Mitől van az, hogy az évtizedekkel ezelőtt született, az akkori helyzetre reflektáló dalszövegek ma is épp olyan aktuálisak, mint akkoriban voltak?
– Ha elolvasol egy könyvet, egy verset és az a vers téged izgat, és megnézed, hogy az a vers akár 80-100 évvel azelőtt született, és olyan dologról szól, amelyik a mai mindennapjaidat is foglalkoztatja, az a művészet, az a költészet. Minden valószínűség szerint – én legalábbis úgy hiszem, hogy amit Bródy János csinál, az a dolgok nagy részében komoly művészet, ha nem is örökkévaló – vannak dalok, amelyek, ha úgy tetszik, egyre aktuálisabban csengenek ezekben a mai mindennapokban.
Jelbeszéd című lemezedet egy az egyben betiltották. Mi volt az indoklás? Kaptatok valami magyarázatot?
– Nézd, a cenzúra olyan dolog, amit nem lehet magyarázni, nincs igazán ok-okozati összefüggés. A Jelbeszédnek voltak előzményei az én pályámon, rögtön az első általam igazinak titulált nagylemezemről, a Szerelemről a Magyar Rádió már nem játszott egy-két dalt, mert úgy gondolta hogy ezt nem lehet játszani. És amikor rákérdeztem erre, hogy miért, akkor valami olyan blődlivel álltak elő, hogy azt mondtam, nem érdemes ezzel törődni. Voltak előjelei annak, hogy némelyik dalom kifogás alá esik az ítészek szemszögéből, de arra nem volt példa, hogy egész lemezt betiltsanak. Ez egyrészt egy izgalmas helyzet volt, másrészt nem volt veszélytelen, mert nem tudtuk pontosan, hogy ez most akkor azt jelenti-e, hogy mi is be vagyunk tiltva, vagy csak ez a lemez, vagy csak az Illés zenekar, vagy csak a Bródy, vagy csak én.
– Eleve, mikor elkészült a lemez, a hanglemezgyári meghallgatáson megjelenés előtt levettek róla egy József Attila-verset. Ez azért elég nonszensz volt azokban az időkben, mikor József Attila, hogy úgy mondjam, államilag-politikailag nagyon megfelelő költőnek tűnt a rendszer számára. És akkor azt mondták, hogy olyat nem lehet énekelni, hogy “merrefelé menjek, balra-e vagy jobbra, fenn csillagok vannak, felnézek azokra fénylő csillagokra. Merre nincs csillagfény, arra fogok menni” – na, ezt nem lehetett.
– Akkor megcsináltuk a “Kertész leszek”-et. Nekem, mint naiv léleknek, álmomban sem jutott eszembe, hogy a “Bolyongok” a maga ártatlanságában egy nehezebb és a rendszer számára elviselhetetlenebb vers, mint a “Kertész leszek”, amiben nem egyébről van szó, mint “ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág”. A cenzúrának ez volt a lényege, hogy teljesen kiszámíthatatlan volt. Aztán megvontuk vállunkat és azt mondtuk, legyen -, amíg színpadon lehet énekelni. Ugyan nem kérdeztem senkitől, hogy lehet-e, de úgy voltam vele, hogy lehet. Nem jött senki, nem szóltak, énekeltem. Azt mondtam, hogy hát akkor legfeljebb a rádió nem játssza, televízió nem játssza, bár még a televízióba
